Belső iránytűm 2014- re

Az új esztendőben mindannyian keressük, hogy merre tovább? Nekem is meg kellett hoznom saját, súlyos döntésemet. Az idő fogja igazolni, hogy jól döntöttem- e? Hagytam magam lelkiismeretemtől vezetni. Hogyan is működik belső iránytűnk? Egy érdekes írást olvastam az Új Emberben, Papp Miklós tollából: A lelkiismeret, mint Isten „ hangja” a címeEbből egy érdekes részt idézek: „Ágoston szerint, amikor a lelkiismeretre figyelünk, akkor mélyebben ismerjük meg magunkat és a világot, s ugyanakkor halljuk Isten hangját is. A lelkiismeretben találkozunk azzal, aki közelebb van hozzánk, mint mi magunk. Így aki „igazi önmaga" akar lenni, annak nem csupán gondolkodnia kell (Descartes), s nemcsak érzelmei rezdüléseire kell figyelnie igaz önismerettel (pszichológia), hanem Istennel kell találkoznia. Ezért aki elvéti a lelkiismeretét, az tulajdonképpen nemcsak az Istennel való kapcsolatot, hanem igaz önmagát is elvéti. A jó életet először a lelkiismeretben nyerjük meg, s ott is veszíthetjük el. Ezért imádkozunk a jó lelkiismereti iránytűért.” Ezért imádkozom magam is.

Ferencesek karácsonyi üzenete

A karácsony ismét odaállít minket a betlehemi jászol elé, felidézi a nyomorúságos emberi körülményeket, amelyek az evangélisták szava szerint Jézus születését kísérték. Olykor belegondolunk, hogy a jászol valójában az állatok etetőhelye volt – de aztán odébb toljuk ezt a szalonképtelen gondolatot, hiszen az istállószag realitása már sok nekünk. Márpedig Ferenc pápa nem kevésbé erős szavakkal írja le, hogy milyennek is szeretné az Egyházat. Az evangélium hirdetőitől azt kívánja, hogy nyájszaguk legyen: merészkedjenek közel az emberek életéhez, ne féljenek a velük való érintkezéstől. Olyan egyházat képzel el, amely „sebeket szerzett és bekoszolódott”, mert ott járt, kint az utcán, ahol az emberek, és nem maradt meg biztonságos kényelmében. Nem is késett sokáig azoknak a keresztényeknek a reakciója, akik ehelyett inkább egy „tiszta és ragyogó” egyházat akarnának, amelynek tisztségviselői ne érintkezzenek a világgal, mert az mindjárt „megfertőzi” őket. Isten azonban már az első karácsony alkalmával világossá teszi, hogy nem ez a távolságtartás a szándéka, és a világban nem kíván egy érinthetetlen tisztaságban mutatkozni. A keresztény üzenet éppen abban áll, hogy a betlehemi istálló valóságos és tényleges nyomorúságában Isten megbocsátó közelsége és emberszeretete válik láthatóvá. Ferenc pápa sem mond egyebet, mint hogy Isten szeretete ma is az emberi nyomorúság közepette ragyog fel, itt érint meg minket. A betlehem-állítás első mestere, Assisi Szent Ferenc ennek az ellentétnek volt az imádkozó szemlélője. A betlehem felállításával ez volt a szándéka: „Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon szememmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán.” – írja róla Celanói Tamás életrajza. Szent Ferenc mai magyar követői előtt ez a karácsonyeszmény lebeg, amikor intézményeikben, iskoláikban, szolgálataikban készek „sebeket szerezni és bekoszolódni”, közösséget vállalni a ma emberével, és ezzel valamit megéreztetni Isten megbocsátó és szabadító közelségéből. Néha minket is megkísért egy „steril tisztaságba visszahúzódó” szerzetesi élet képe. A betlehemi evangélium azonban képes elfeledtetni velünk a kényelem érdekeit, és arra visz, hogy jelen legyünk az emberek világában. Ebben a magunkat felejtő, életközelséget vállaló szolgálatban szeretnénk megújulni karácsonykor. Köszönettel imádkozunk mindazokért, akik törekvéseinkben megértenek és támogatnak minket. Legyen jutalmuk az a világosság, amelyet Jézus jelenléte hordoz. Kegyelmekben gazdag Szent Karácsonyt kívánva jó egészséggel, békességgel az újesztendőben. a ferences testvérek Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír

Jánosnak szeretettel!

Hűvös novemberi napon találkoztam utoljára Jánossal, a sámsonkerti koldussal. Ült az élelmiszer áruház bejárata előtt, minden ízében reszketett. Sapkáját nyújtotta felém, sárga szemét rám emelte. Mi újság van Veled? Kérdeztem? Napok óta nem tudok enni, mondta szomorúan. Minden visszajön. Orvoshoz kellene menned! Mondtam atyáskodva. Már elkészítettem Neked a meleg kabátot, legközelebb elhozom. Pénzt most nem tudok adni, mert nekem sincs, oda ülhetnék melléd. Nem számít, az a fontos, hogy ne menjünk el szó nélkül egymás mellett! Kezét nyújtotta felém. Megfogtam, de legszívesebben férfiasan magamhoz öleltem volna. János a koldus bölcsebb volt, mint sokunk a világban. Talán már egy boldogabb, Örök Hazából figyel Rám. Szeretettel gondolok Rád és minden sorstársadra János Barátom!

Jánosnak szeretettel!

Hűvös novemberi napon találkoztam utoljára Jánossal, a sámsonkerti koldussal. Ült az élelmiszer áruház bejárata előtt, minden ízében reszketett. Sapkáját nyújtotta felém, sárga szemét rám emelte. Mi újság van Veled? Kérdeztem? Napok óta nem tudok enni, mondta szomorúan. Minden visszajön. Orvoshoz kellene menned! Mondtam atyáskodva. Már elkészítettem Neked a meleg kabátot, legközelebb elhozom. Pénzt most nem tudok adni, mert nekem sincs, oda ülhetnék melléd. Nem számít, az a fontos, hogy ne menjünk el szó nélkül egymás mellett! Kezét nyújtotta felém. Megfogtam, de legszívesebben férfiasan magamhoz öleltem volna. János a koldus bölcsebb volt, mint sokunk a világban. Talán már egy boldogabb, Örök Hazából figyel Rám. Szeretettel gondolok Rád és minden sorstársadra János Barátom!

Csaba Testvér a csángó gyerekekért

Kedves Testvérek! December 5-dike után, próbáltam egy kicsit csendbe maradni. Úgy érzem, hogy egyetlen helyes válaszunk a szégyenletes nemre, egy határozott Igen kell hogy legyen: Igen az életre! Igen a szeretetre! Igen a határokon túli testvérre! Éppen ezért, felkértem az árva gyerekeinket, hogy készítsenek ajándékcsomagokat a moldvai csángó gyerekeknek. A gyermekeink igent mondtak a szeretetből vállalt áldozatra, s így több száz csomag napok alatt elkészült. Minden programomat lemondtam és egy nagy busznyi ajándékkal elindultam Erdély határain túli testvéreinkhez, a Moldvai csángókhoz. Hosszan látogattam Hegyeli Attila által szervezett tizenkét magyar oktatási központot, amelyekben 21 romániai magyar pedagógus oktat, nevel magyar nyelven, közel nyolcszáz csángó gyereket. Emberfeletti munkájukat, kis bérelt garázsokba, fészerekben végzik, sokszor a 10-12 négyzetméteres kis szobákban, 20-30 csillogó szemű gyermek szorong, az agyonkopott tenyérnyi táblácska előtt. Magyarul beszélnek, énekelnek, imádkoznak. A pedagógusok 6-8 négyzetméteres kis szobácskában laknak, s bár végzetségük, pedagógusi tapasztalatuk alapján még itthon Erdélyben is igazgatói posztokért pályázhatnának, mégis mosolyogva kitartanak a ficánkoló csángó gyermekek mellett. Történész, filozófus, filológusi diplomákkal elemista gyermekeket tanítanak betűvetésre, vesződnek kacagva, sírva a kisiskolások mindennapi gondjaival. Munkájuk eredményes, mert ők nem azt mondják, hogy a 24. órában értek a csángó gyerekek közé, hanem azt, hogy még csak most vannak a népük megmaradásáért végzett munkájuk első órájában. Optimizmusuk nem alaptalan, én is osztom, hisz egy kis csángó faluban október elején béreltünk egy kis házat, melyben egy szakképzett, tapasztalt tanárnő vállalta, hogy a kis "iskolába" leköltözzön, és el is kezdődött a magyar oktatás. Szűk két hónap alatt 64-re emelkedett a magyar nyelven tanulni akaró gyerekek száma. A jó magyar szó, mind a futótűz, úgy járta át ezt a kis csángó falut. Az Igen a semmiből ott életet teremt. Fontosnak látom kihangsúlyozni, hogy a moldvai csángó magyarok, sok-sok generáció óta, nem csak hogy nem tanulhattak anyanyelvükön, de még a többségi nép nyelvén sem végezhettek szegénységük miatt iskolát. Egy román tanárnő mondta, hogy õ huszonnégy éve tanít egy csángó faluban, de ezalatt egyetlen gyerek sem ment kilencedik osztályba abból a faluból. Természetes, hogy iskola nélkül a tudomány, a kultúra nagyon sok vívmánya nem jutott, nem juthatott el arra a vidékre. Így nem csak az anyanyelvről van szó, hanem mindazt az értéket, kincset, amit népünk, nemzetünk birtokol szeretettel a kis iskoláinkon keresztül, felkínálhatják a tanáraink csángó testvéreinknek. Éppen ezért mérhetetlenül fontos, és értékes az a munka mit a népünk nevében felvállaltak a csángóföldre költözött magyar pedagógusok. Eljön az az idő, amikor népünk, a megmaradásért vívott harcban elért eredményekért érdemrendet fog osztani, és akkor, ezek a fiatal pedagógusok kapják majd a legnagyobb elismerést. Istenre figyelő lélekkel, a moldvai csángó testvéreink iránti szeretettől vezérelve, arra bíztatok minden szomorú szívű magyar testvéremet, hogy a december ötödikén kimondott "nem" gyalázatát mossuk le egy hatalmas, egy-emberként kimondott Igennel. Úgy érzem, hogy jelenleg a csángó testvéreink folytatnak legelkeseredettebb harcot a megmaradásukért. Álljunk ki melléjük, vállaljunk szolidaritást velük! Osszuk meg velük mindazt a szellemi, anyagi értéket, melyet Isten nekünk adott, de ugyanakkor alázatos szívvel tanuljunk is tőlük, hisz csendes elzártságukban, a megmaradásért vívott névtelen harcukban olyan értékeket birtokolnak, mely az egész magyar nép újjászületésének alapja. Õk szeretik az Istent, sokszor naponta kétszer is elmennek a templomba imádkozni. Szeretik egymást, szeretik a gyermekeket, így nem ritka a 8-10 gyerekes család sem ott. Vidámak, tüzesen táncra, dalra szívesen perdülnek. Életigenlésük és életerejük engem mélységesen megindít. Azt javasolom, hogy egy-egy város, település, iskola vállaljon fel testvértelepülésként, testvériskolának, egy-egy moldvai falut, települést. Menjünk el közéjük, vásároljunk, építsünk nekik iskolákat, kollégiumokat. Fogjunk össze, és alapítsunk egy komoly iskolahálózatot a Moldvai csángó testvéreink számára. Ez legyen a mi mindent elsöprő Igenünk, az elhalkuló, tétovázó nemek-re. Szeretettel: Csaba testvér Déva, 2004-12-16 A moldvai csángó magyarok iskolájának építésére és támogatására nyitott alszámlaszámunk: 10300002-20145639-70073285

Te vezess engem Betlehemi Csillag!

Talán a téli szürkeségből fakad, talán életem barátságtalanná fordulása teszi, gyakran érzem mostanában, hogy kirúgták hónom alól a mankót, amely tartást adott számomra. Nem engedem át magam a karácsonyi depressziónak. Bódás János versét veszem elő: Bódás János: BETLEHEMI CSILLAG Vak a világ, ha "látója" is mind vak. Gyógyító égi fénnyel ragyogj szemünkbe, betlehemi csillag! A boldogsághoz széles utak hívnak, mégis eltévedünk. Te vezess minket, betlehemi csillag! Milliók halnak, szenvednek és sírnak, lehet-e még vigasz? Mutasd meg, hol van, betlehemi csillag! Iszonyú torka ránk ásít a sírnak: eddig ... és nincs tovább? ... Mutass túl rajta, betlehemi csillag! Véres a Föld, s dúlt. Árja nő a kínnak. Egy békésebb jövőbe vond a világot, betlehemi csillag! Tegyék a fegyvert lábhoz, akik vívnak, s a mosolygó Kisdedhez indítsd el őket, betlehemi csillag!

A Pápa Szent Ferenc- i tette

Ferenc pápa szerdán a Szent Péter téren átölelt és megcsókolt egy embert, aki ritka és fájdalmas bőrbetegségben szenved, neurofibromatózisban, amely teljesen eltorzítja külsejét. A világsajtót bejárt képet a Magyar Kurír Facebook-oldalán már közel húszezer ember látta. James Martin SJ írását olvashatják. Alig tudtam rávenni magam, hogy megnézzem ezeket a képeket, de tudtam, hogy meg kell tennem. Ferenc pápa szerdán a Szent Péter téren átölelt és megcsókolt egy embert, aki ritka és fájdalmas bőrbetegségben szenved, neurofibromatózisban, amely teljesen eltorzítja külsejét. A fotók, amelyeken a pápa megöleli a daganatokkal borított embert, mélyen megindították az egész világot. Amikor felraktam őket a nyilvános Facebook oldalamra, egy nap alatt 300 hozzászólás érkezett. Miért érintenek meg ezek a képek olyan sokakat? Három lehetséges érvet szeretnék fölvetni. Egy keresztényben ezek a képek felidézik azt az embert, akinek nevét Jorge Mario Bergoglio érsek fölvette, amikor pápává választották, ez az ember pedig: Assisi Szent Ferenc. Mikor egy nap a fiatal Ferenc Assisi közelében lovagolt, találkozott egy leprással – aki a XIII. században oly gyakori bőrbetegségek egyikében szenvedett. Ferenc gyermekkorától rettegett a leprától. Álmában azonban Isten arra kérte őt, hogy változtassa meg az életét, s a korábban léha ifjú tudta: most valami újat várnak tőle. Leszállt lováról, a leprás markába nyomott egy pénzdarabot, s megcsókolta őt. Mikor visszaült lovára, és hátrafordult, hogy búcsút intsen, látta: a leprás eltűnt. A legenda szerint maga Krisztus volt az. E jelenet fordulópontnak bizonyult Ferenc életében: ettől fogva a szegényeknek és kitaszítottaknak szentelte életét. Teréz anya híressé vált szavaival: "a rettenetes álruhát viselő Krisztust" ölelte át. A keresztények ugyanezt ismerték fel Ferenc pápa cselekedetében. A pápa ölelése felidézi azokat a pillanatokat is, amikor Jézus leprásokat gyógyított – ami itt összefoglaló terminus arra a számtalan bőrbetegségre, melyek az I. századi Júdeában és Galileában terjedtek. Az evangéliumokban gyakran előforduló motívum, hogy a Názáreti Jézus nem pusztán meggyógyít, hanem kifejezetten megérint "tisztátalan" embereket, akik közelségét veszélyesnek tartották, és akiket méltatlannak ítéltek arra, hogy befogadják őket a társadalomba. Márk evangéliumában egy leprás arra kéri Jézust, hogy gyógyítsa meg: "Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem". Ezután, folytatja az evangélium, "Jézus megrendült, kinyújtotta kezét, és azt mondta neki: 'Akarom. Tisztulj meg.' A lepra azonnal elhagyta és megtisztult." Azonban ennek a nagyhatású történetnek az angol fordítása kissé gyengére sikeredett. Az eredeti görög szó, ami a fordításban "moved with pity", a 'splagchnistheis'. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézus a "zsigereiben" ('bowels') érezte a részvétet, vagyis azon a ponton, amit a korban az érzések helyének tartottak. Erre a fajta együttérzésre, és ennek kifejezésére kaptunk meghívást. Ezt az együttérzést láthatjuk Ferenc pápa fotóján, amelyen megöleli a beteg embert. Még ennél is tágabb körben gondolkodva: a hívők számára a pápa csókja Isten szeretetét idézi fel. Így szeret minket Isten: fájdalmainkban, küszködéseinkben, emberségünkben. Kevesen szenvedünk olyan rettenetes betegségben, mint a képen látható ember, közülünk kevesen szenvednek ilyen torz külsőtől. De sokan érezzük úgy, hogy bensőnk torzult el, hogy nem vagyunk méltók a feltétel nélküli szeretetre. Mégis: Isten semmit nem szeretne jobban, mint Ferenc pápához hasonlatosan szorosan átölelni minket. Ezen a fotón mélyebb, nehezebben felismerhető szinten magának Istennek a képét látjuk. A tékozló fiú példázatában, amely apa és fiú kiengesztelődéséről szól, olvashatunk egy gyönyörű sort. Amikor az önfejű fiú hazatér, miután kicsapongásra herdálta el örökségét, Jézus azt mondja: az apa már messziről látta fiát, s elébe sietett, hogy üdvözölje. Ezután az apa – a görög szöveg szerint – csodálatos dolgot tesz. Az angol nyelvű Lukács-evangélium szerint az apa odafut, átöleli és megcsókolja a fiát, ám a görög eredeti szó szerinti fordítása sokkal megrendítőbb, és eszünkbe is jut a pápa fotói láttán: "Odafutván a nyakába borult, és hevesen összecsókolta őt." Szoktak azon tűnődni, vajon milyen Isten szeretete? Nézzenek Jézusra. Nézzenek Assisi Szent Ferencre. És nézzenek a pápára. James Martin amerikai jezsuita 26 éves koráig menedzserként dolgozott a General Electric-nél. Jelenleg New Yorkban él, rendszeresen publikál a legismertebb amerikai lapokban, magazinokban, tévéműsorok szereplője. Szerkesztője az America című jezsuita lapnak. Jezsuita spiritualitás című könyve magyar nyelven is olvasható. cnn.com/Magyar Kurír

Akikkel együtt sírtunk és nevettünk

November az emlékezés hónapja. Imáinkat elhunyt családtagjainkért, szeretteinkért ajánljuk fel. Én ma a hadseregben szolgált egykori barátaimért, bajtársaimért imádkozom. Szögedi Tibor egykor vezetőm volt. Idősebb fivérként vigyázott ránk, terelgetett a pályakezdés rögös útján. Családtagok voltunk, ismertük egymás örömét, bánatát. Együtt sírtunk és örültünk. Szent Pál pedig így tanítja a Tesszaloniki híveket: “Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el.” /1Tessz 4.13-14/ Amikor halottainkért imádkozunk, akkor a feltámadásba vetett hitünket valljuk meg és irgalmasságot gyakorlunk az elhunyttal szemben. Az imáinkkal elért lelki javakat is értük ajánljuk fel. Ez pedig már amiatt is szükséges, mert soha nem tudhatjuk, hogy haláluk után szeretteink milyen állapotban vannak. Tehát az értük mondott ima személyes felelősségünk is. JMSZ Nyugodjatok békében: Szögedi Tibor, Varga Imre!

Úttörők között

Talán életkorom miatt történik, de gyakran veszem elő régi fotóimat. Ma ez, a húsz éve készült felvétel akadt a kezembe. A Tiszadobi Gyermekvárosnak egy álomszép Andrássy- kastélyadott otthont. Nagy volt a látogatóturizmus Magyarországról és külföldről egyaránt. A gyermekvédelem akkori vezetése igyekezett állami gondozott gyermekeinket eldugni a látogatók elől. Aranka, a nevelőotthon vezetőjeként változtatott ezen a felfogáson. Legyenek a gyerekek idegenvezetők! Ezzel felépítettük az Ifjúsági Információs Irodát. Felnőttek és gyermekek mozdultak meg az ötletre. Az indulás évének végére már igazi idegenvezetőkké váltak gyermekeink. Jutalomutazást kaptunk erőfeszítéseink elismeréséreSzlovákiába, az Andrássyak nyomát követve. Egész életemre jellemző volt, hogy nem idegenkedtem új utakat kipróbálni, új utakra lépni, vállalva a tévedés kockázatát, a többlet erőfeszítéseket. Életemet a mai napig jellemzi ez a szemlélet. Emlékszem kollégáim rosszalló tekintetére, ahogyan „buzgómócsing”- nak bélyegeztek bennünket. Ma is az „úttörők” között érzem jól magam. Miért? „Menni kell előre. Nem másokkal foglalkozni, vagy épp azzal, hogy mindenki hülyének néz... Tudod, egy dologban biztos vagyok: a nagy utak, azok, amelyek igazán hosszúak és jelentőségteljesek, hatalmas megállító táblákkal vannak tele, és nehézségekkel, pontosan azért, hogy próbára tegyenek, hiszen nem mindenki érdemli meg a jutalmat. Azt a valamit, amit neked szántak, és a tiéd. Nem kell mindenkinek felérnie a csúcsra - pedig mindenki előtt ott a lehetőség. De egy dolgot érdemes szem előtt tartani: a tiéd lehet minden, amire vágysz, de ha nem teszel érte semmit, a helyén marad - ahogy Te is.” /Oravecz Nóra/

Nézz a szemembe!

Bizonyára még sokat fogom tanulmányozni Ferenc Pápa gondolatait az egyház megújításáról. Már első olvasatra is felkeltette a figyelmemet, a misztikusokról szóló gondolat. Misztikusokról szól, akiket megérintett a kegyelem. . A kegyelem nem része a tudatunknak, hanem olyan fénymennyiség a lelkünkben, amely nem a bölcsességből, s nem az értelmünkből származik. Személyes tapasztalatom is ez az állapot. A napokban Kiss Szaléz Baráti Körének egyéves működéséről szóltam közösségünk előtt. Bevezető gondolatként szóltam arról, hogy mit kaptam én a ferencesektől. Csak egy apróságot: Szemeim ragyogását. De ez a tiszta, őszinte tekintet szeretettel irányul a másik emberre, a teremtett világra. Amikor személyes meghívást kaptam az ifjúsági munkára, nem vállalkoztam többre, mint ennek a tekintetnek a továbbadására. Az ifjúságot nem tudom megszólítani kioktató, minden áron nevelni akaró befolyásolással. Nevelőtanárként is fontosabbnak tartottam életpéldámmal nevelni. A másik, legalább olyan fontos dolog, hogy megszólíthassuk a fiatalokat, a hitelesség. Ferenc Pápa legutóbb megfogalmazott gondolatában megfogalmazza: Hiteles tanúságtevőkre van szükség az újraevangelizációban! Az, hogy magam hiteles vagyok- e, eldönthető azzal, hogy a szemembe nézzenek.

Bizonyára még sokat fogom tanulmányozni Ferenc Pápa gondolatait az egyház megújításáról. Már első olvasatra is felkeltette a figyelmemet, a misztikusokról szóló gondolat. Misztikusokról szól, akiket megérintett a kegyelem. . A kegyelem nem része a tudatunknak, hanem olyan fénymennyiség a lelkünkben, amely nem a bölcsességből, s nem az értelmünkből származik. Személyes tapasztalatom is ez az állapot. A napokban Kiss Szaléz Baráti Körének egyéves működéséről szóltam közösségünk előtt. Bevezető gondolatként szóltam arról, hogy mit kaptam én a ferencesektől. Csak egy apróságot: Szemeim ragyogását. De ez a tiszta, őszinte tekintet szeretettel irányul a másik emberre, a teremtett világra. Amikor személyes meghívást kaptam az ifjúsági munkára, nem vállalkoztam többre, mint ennek a tekintetnek a továbbadására. Az ifjúságot nem tudom megszólítani kioktató, minden áron nevelni akaró befolyásolással. Nevelőtanárként is fontosabbnak tartottam életpéldámmal nevelni. A másik, legalább olyan fontos dolog, hogy megszólíthassuk a fiatalokat, a hitelesség. Ferenc Pápa legutóbb megfogalmazott gondolatában megfogalmazza: Hiteles tanúságtevőkre van szükség az újraevangelizációban! Az, hogy magam hiteles vagyok- e, eldönthető azzal, hogy a szemembe nézzenek.

Nézz a szemembe!

Ima a kereszt előtt

Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat. Szent Ferencnek ez az imája nagyon közel áll az Egyház könyörgéséhez. Imái olyanok, mint az Egyház hivatalos imái. Annyira közel kerültek hozzá a liturgikus imák, hogy személyes imáiban is tükröződnek a megszólítások, kifejezések, szófordulatok. Bármennyire is azt szoktuk mondani, hogy szent Ferenc Krisztus központú volt – ami igaz is -, íme, hogy ezt a nagyon korai időben fogalmazott imáját Istenhez intézi. Krisztus szeretete, megváltói műve a Szent Háromságon belül van. Fölséges és dicsőséges Isten, ahhoz az Istenhez szól, aki transzcendens (természetfölötti). Ez a Szentírás világának, emberének a tapasztalata. Isten fölötte áll mindennek (fölséges), dicsőséges (szent). Szent megrendüléssel közelit Istenhez. Ismeri azt a távolságot, amely Istent és az embert elválasztja. Ragyogd be szívem sötétségét, a megszólítást kérés követi. Szent Ferencnek az is tapasztalata, hogy Isten nem kizárólag a menny távolságában lakik, hanem ott van, ott akar lenni az ember szívekben. Azonban azt is tudja, hogy mennyire sötét tud lenni az emberi szív. A szív bibliai szó – az ember személyiségének középpontja, minden jónak és rossznak forrása. Mivel minden megvilágosodás Istentől jön, ezért kéri, hogy ragyogja be szíve sötétségét. Nem az értelem megvilágosodását kéri, mert nem kizárólag az értelemben (az ész világánál) dőlnek el a dolgok. Nem csak intellektuális szinten folyik az élet. A szív átalakulására van szűkség, arra, hogy a szív mélyéről feltörő sötét dolgok is megváltódjanak, hogy életünk minden zege-zúgát átjárja Isten világossága. És adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, számára a három isteni erény (belénk öntött erények) a legfontosabbak. Mindegyiket jelzővel látja el. Igaz hit: számára döntő fontosságú volt a hit tisztasága (katolikus) Nem akarja, hogy őt és későbbi követőit összemossák eretnek csoportokkal. Erre mindig kényesen vigyázott. Regulájára a pápától kért jóváhagyást. Biztos re

mény: bele horgonyoz, bele kapaszkodik Istenbe. Arra vágyik, hogy a reménye biztos legyen. Tökéletes szeretet: a szeretetnél is csak annak tökéletes formájával akar megelégedni és tudja, hogy a tökéletes Istentől, kérheti a tökéletes szeretetet. Érzéket és értelmet, Uram, érzéket és megismerést kér. Ezek a hidak az imádkozó Ferenc és Isten között. Arra vágyik, az élete – érzés világa, megismerés vágya megnyíljon Isten előtt. Azért, hogy megtegye az ő akaratát. Hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat, arra vágyik, hogy Isten akarata legyen az eligazítója, amit tettekre akar váltani, meg akarja tenni, szerinte akar cselekedni.

Ima a kereszt előtt

Tertullianus: Feleségemhez

„Honnét lehetne elegendő erőnk ama házasság boldogságának ecseteléséhez, melyet az Egyház kötött egybe, melyet az áldozat erősít meg, az áldás megpecsétel, az angyalok hirdetnek és érvényesnek tekint az Atya? Hiszen jogos és helyes házasságot még a földön sem kötnek a gyermekek atyáik beleegyezése nélkül. Mily nagyszerű az iga, amelyet a hívő pár visel. Egy a reményük, egy a fegyelmük és ugyanaz a szolgálatuk. Testvérek ők mindketten, szolgatársak mindketten, sem testb

en sem lélekben nincsen különbség közöttük. Valóban ketten egy testben élnek ők. Ahol egy a test, egy a lélek is. együtt imádkoznak, együtt borulnak térdre, együtt böjtölnek. Tanítják egymást kölcsönösen. Buzdítást adnak egymásnak. Egymás irányában közösen türelmesek. Hasonló módon viselkednek az Isten egyházában, hasonlóképpen az Isten lakomáján, egyazon lelkülettel a szorongatásokban, az üldözések idején s a verőfényes napok nyugalmán. Egyik sem titkolózik a másik előtt, nem kerülik egymást, életük párjának terhére nincsenek. Szabadon látogatják a betegeket és segítik a szegényt. Keserves gyötrelmek nélkül adják az alamizsnát, aggályoktól nem kínzottan mutatják be az áldozatot, és senki sem akadályozza a mindennapi jámborkodást. Nem lopakodásban vetik a keresztet, nem aggodalmaskodóan kívánnak szerencsét, és nem lélekben mondják csak az áldás igéit. Mindkét szájon felcsendül a zsoltár és a himnusz, s kölcsönösen versenyre kelnek, hogy ki énekeljen jobban Istennek. Örül Krisztus, ha lát és hall ilyeneket s békéjét küldi rájuk. Ahol ketten vannak, ő is ott van s ahol ő van, ott a gonosznak helye nincsen.”

Tertullianus: Feleségemhez

Fény és Árnyék

A szeptember- végi napsütés a szabadba csábított. Kimentem a város főterére, leültem a Főnix szökőkút padjára a város hajléktalanjai közé. Az arcomat simogató fénysugár elmélkedni késztetett. Gondolataim egy idézetre fűződnek: „Az emberi szív olyan, mint a föld: a fele naptól megvilágított, a másik része viszont árnyékban van. (...) Hogy élünk, az csak azt jelenti, hogy tisztában vagyunk mindevvel, s arra törekszünk, hogy az árnyék ne kerekedjen a fény fölé. Ne bízzon semmiben, ami tökéletes, ne bízzon senkiben, akinek a megoldás a zsebében van. Ne bízzon semmiben, csak abban, amit a saját szíve mond, sugall.” Susanna Tamaro Valóban, magunk dönthetünk arról, hogy a Föld árnyékos, vagy napos oldalán szeretnénk élni. Én a holnapi napon, összetörök életemben mindent, ami a sötétbe húzott. Ágnessel kilépünk a Fénybe.

Fény és Árnyék

Rend a lelke mindennek

A hétköznapi ember, amikor nagy dologra, ünnepre készül, rendet tesz környezetében, kitakarít. Tegnapi napomat ezzel töltöttem. A feleslegessé vált, akadályt jelentő lomokat összeszedtem, kidobtam. De kezembe akadtak olyan értékek is, amelyekről már régen megfeledkeztem. Lelkünk is ugyanígy működik. Amikor

Istenhez, Máriához fordulunk kéréseinkkel, önvizsgálatot tartunk, megbánjuk bűneinket, bűnbocsánatot kérünk. Így, megtisztult lélekkel léphetünk tovább új utakra. Ferenc Pápa felajánló imáját idézem Máriához: „Hozzád fohászkodom ennek a városnak és ennek a térségnek minden családjáért, a fiatalokért, az idősekért és a betegekért; azokért, akik magányosak, akik börtönben vannak; azokért, akik éheznek, a munkanélküliekért; azokért, akik reményt vesztettek és azokért, akiknek nincs hitük. Könyörgök hozzád a kormányzókért és oktatókért is. Legédesebb Anya, mutasd meg nekünk Jézust és taníts meg bennünket arra, hogy mindig csak azt tegyük, amit Ő mond nekünk”.

tya Ünnepén

"Nézzétek, milyen dicsőség vette körül! Milyen világra szóló sereget toborzott! Vajon miért? Filozófus volt talán, vagy tudós? Ó, nem! Egész egyszerűen csak alázattal bemutatta a szentmisét, és gyóntatott reggeltől estig. Hogyan jellemezzük még ezen felül? Krisztus megjelölte őt sebhelyeivel." (VI. Pál) Francesco Forgione 1887. május 25-én született Pietrelcinában. Szülei, Ziorazio és Giuseppina mindjárt a születését követő napon elvitték őt a templomba, ahol fiuk a keresztségben a Ferenc nevet kapta. Gyermekkorában sokszor volt magányos; hallgatag és félénk természetű ifjonc, aki már fiatalon is állandóan imádkozott, és keserves könnyekre fakadt, ha valaki a jelenlétében káromkodott. Valószínűnek látszik, hogy Isten már e korai időktől kezdve is működött benne, és későbbi hivatásának gyönge csírái már ekkor bontakozni kezdtek lelkében - mindez megmagyarázhatja tartózkodó magatartását. Szülei hamar felismerték fiukban ezt az isteni csírát, ezért 1902-ben - egy szép októberi napon - a fiatal Francesco egész egyszerűen elindult az apjával Morconéba, ahol felvételt kért az ottani kapucinus kolostorba. Amikor 1903-ban elindult a morconei noviciátusba, édesanyja örömkönnyeket hullajtva így búcsúzott tőle: "A szívem megszakad, de ne gondolj most édesanyád fájdalmára. Szent Ferenc hívott, hát menj!" Az ifjú kapucinus 23 éves volt, amikor pappá szentelték, és megkapta a Padre Pio nevet. Hogy mit jelentett számára ez a nagy esemény és első szentmiséje, azt jól jellemzik a rend provinciálisához írt levelének Jézus Krisztusról szóló sorai: "Amikor ma a szeretet misztériumában remegő kézzel felemellek, hadd legyek Veled együtt és Teérted, ó szentséges főpap; a világ számára út, igazság, élet és tökéletes engesztelő áldozat." Pio atya azonban nem sokáig élvezhette szerzetesi szolgálatait - a háború kitörésekor, hadköteles lévén, kénytelen volt bevonulni a seregbe. Felettesei, látván rátermettségének és gyakorlatlanságának hiányát, a legkevésbé kívánatos munkára osztották be őt - így lett belőle küldönc és laktanya-takarító. Ekkor volt alkalma először megismerkedni a bűnnel; itt tanulta meg, hogyan szeresse a bűnösöket. Későbbi tanításaiban minderről a következőket vallotta: "A bűnt el kell választani a bűnöstől. A bűnt lehet gyűlölni, de a bűnöst szeretni kell!" Fél évvel behívása után megbetegedett, ezért katonai engedéllyel elbocsátották. 1918. szeptember 20-án feltűntek rajta Krisztus sebei, stigmái. "Keresztre feszítése" azonban már augusztus 5-én megkezdődött, amikor is kezein egyre csak növekvő szúró, égető fájdalom jelentkezett. Egyik gyóntatása alkalmával látomása támadt: egy mennyei személyiség jelent meg előtte, aki kezében egy hegyes szerszámot tartott, s ezzel pillanatok alatt behatolt Pio atya szívébe. Úgy érezte, rögtön kettéhasad a szíve! Ez a kínzó állapot egészen augusztus 7-e reggeléig tartott; Pio atya a gyötrelmes napokra később így emlékezett vissza: "El sem tudom mondani, milyen gyászosan szenvedtem! Azt gondoltam, egész belsőm kiszakad, és szétzúzódik mindenem. A testem égett, minden porcikám sajgott. Attól a naptól fogva lettem halálra sebzett. Lelkem mélyén azóta is állandóan nyílt sebet érzek, amely folytonosan gyötör." Keresztre feszített ura iránt szeretettől lángra lobbant szíve azonban még nem volt elegendő. Ez a hatalmas szeretet szükségszerűen ki kellett hogy virágozzék a testén is: belső sebei szeptember 20-án külsőleg is láthatóvá váltak. Kezein, lábain és jobb oldalán a stigmák erősen véreztek, de a vér sosem alvadt meg, s ugyanakkor kellemes jázminillatot árasztott. Maga Pio atya így nyilatkozott a sebeiről: "Nagy szerencsétlenség a számomra, hogy nem tudom kifejezni annak az állandóan működő, égető vulkánnak a tüzét, amelyet Krisztus helyezett a bennem dobogó kicsi szívbe. Elemészt a felebaráti és az Istenszeretet - Isten jelenléte szilárd a lelkemben, szívemben pecsétként hordozom Őt!" Padre Pióból igazi lelki vezető vált; átérezte hivatását arra, hogy Krisztussal együtt az emberiség megváltója legyen. Nem ő élt többé, hanem az Úr élt benne a maga teljességében, olyannyira, hogy Pio atya megfeszítettnek érezte magát. A következőket mondta erről: "Amikor Jézus tudtomra akarja hozni, hogy Ő vezet engem, megérezteti velem sebeit, töviseit." Innentől kezdve egész élete szakadatlan áldozatbemutatássá változott: minden nap megtapasztalhatta, miből is áll igazi atyának lenni. Egyre nagyobb tömegek kezdték ostromolni, mohón csipegetve őt - Pio a szó igazi értelmében "felfalt ember" lett. Az atya szerint a testvéri szeretet legnagyobb jótette a bűntől való megszabadítás. Ennek jegyében minden gyónása a megváltás véres misztériumaként áll előttünk, amibe belevetette szívének és ereinek minden csepp vérét. A bélyegek azonban csak külső jelei annak a belső engesztelő áldozatnak, amely őt teljes egészében az emberi lelkek szolgálatába szentelte. A misék Pio atya számára külön meditációk voltak. Mozdulatai egyszerűek, hangja tisztán csengő; alig ért az oltár lábához, arca máris átszellemült. Nem kellett hozzá nagy hittudomány, hogy aki látta őt, rájöjjön: olyan világban mozog, amely számunkra áthatolhatatlan. Pio atya előtt az emberi lelkek egy pillanat alatt lelepleződtek. Megkülönböztető-képessége, páratlanul finom intuíciója, érzékenysége, felelősségérzete, valamint a szent gyengédségnek egy-egy cseppje szinte minden szavában, írott soraiban előbukkant. Olyan tulajdonságok ezek, amelyek Padre Piónak a lelkek fölötti rendkívüli hatalmát jelzik. A nála gyónókat minden egyes alkalommal Krisztus vérébe merítette, melytől az illetők egészen átalakulva, mintegy újjászületve éledtek fel - arcukon meglepő béke, s olykor nem titkolható öröm sugárzott. Pio atya sokat tanított az erényekről, melyek közül külön kiemelte a hitet, a reményt és a szeretetet, de elengedhetetlenül fontosnak tartotta az engedelmességet, a bizalmat, a hálát és a mértékletességet is. A legfontosabb keresztényi erények szerinte a szeretet és az alázatosság: "Mindig arra törekedjünk, hogy szerények legyünk a szeretet és az alázatosság erényeiben, mert ezek »a nagy épületnek« a vezérgerendái, amikre a többi erény épülhet. Nagy szeretettel alázzuk meg magunkat Isten és az embertársaink előtt, mert Isten csak azokhoz szól, akik nagy alázattal viseltetnek Vele szemben." A másik fő erény a szeretet - amint atyja és rendjének alapítója, Assziszi Szent Ferenc, úgy Pio atya is mindent az isteni szeretetre vezetett vissza, hiszen "a szeretet Isten, és aki szeretetben él, az Istenben él!". "Ha szeretni akarunk, az már szeretetünk jele. A szeretet ellen vétkezni annyi, mint bűnt elkövetni Isten és a természet ellen. Isten nap mint nap próbára tesz minket, hogy bebizonyítsuk iránta érzett imádatunkat. A szeretet az a csodálatos mágnes, amely a lelkeket kirántja a tompultságból és a középszerűségből, hogy magához vonzza őket. Ámde ez a szeretet keresztre van feszítve; csak a keresztfán találhatjuk meg. Ha a szeretetet akarjuk, de a szenvedést visszautasítjuk, akkor nincs esélyünk! Jézus felénk nyújtja karjait, de kezei át vannak szegezve. Ahhoz, hogy megölelhessük Őt, hogy szívünk mesterévé válhasson, és mindaddig folytassa bennünk művét, míg a szeretetben teljesen tökéletesen át nem alakulunk, át kell karolnunk keresztjét is, s részt kell vennünk haláltusájában!" Padre Pio példaadó módon vállalta a szenvedést - még idős korában is éjszakákon át gyóntatta a lelkeket, pedig egészségi állapota egyre romlott, hogy végül már csak tolószékben tudott közlekedni. 1968. szeptember 20-án csendesen megünnepelte sebei megjelenésének 50. évfordulóját, másnap asztmarohamot kapott és szeptember 22-én a hajnali órákban örökre lehunyta szemeit. Örökségül azonban ránk hagyta imacsoportjait, melyek hosszú idő óta terjednek világszerte, s Földünket behálózva töretlenül hirdetik a szeretetet. Pio Atya ünnepe minden év szeptember 23.-án van. Szenteljük meg ezt a napot böjttel és imádsággal Pio Atya tiszteletére. Sarkadi Melinda Megjelent a Manifesztum 4. számában. Forrás: Napfényes Élet Alapítvány